Az ember halálhoz való hozzáállása nagyon kétértelmű lehet. Az emberek gyakran egyszerre tapasztalnak félelmet és reményt a második születésre. A filozófusok mindig megpróbálták ezekben az irányokban tanulmányozni a halál jelenségét, és ebben meglehetősen sikeresek voltak.
Még az ókori filozófusok is gyakran gondolkodtak a halál természetén. Nem kételkedtek abban, hogy az emberi test halandó. De ami a halál után történik a lélekkel, mindig rejtély maradt az ókori filozófusok előtt.
A nagy Platón követői két fő ok között próbáltak bizonyítékot találni a lélek halandóságára vagy halhatatlanságára. Feltételezték, hogy vagy a lélek örökké létezik, vagy a tudat az élettapasztalat emléke. Ami Arisztotelész híveit illeti, hittek a világ isteni elvében. Érdekes módon a cinikusok nagyon megvetően viszonyultak a halál jelenségéhez. Akár öngyilkosságot is elkövethetnek, hogy ne zavarják a világ harmóniáját.
A római és a görög filozófusok a halált minden formában felnagyították. Feltételezték, hogy a legjobb halál egy császár vagy egy hős halála, aki maga is karddal veti magát mellkasával. De a keresztény filozófia éppen ellenkezőleg, mindig megpróbálta halálra állítani az életet. A keresztények számára a halál félelmét borzalommal kellett kifejezni Isten ítéletétől.
A középkorban a halottak világától való félelem vegyült a halál félelmével. Tehát a túlvilág borzalma a középkori Európában nagyon nagy volt. De a tizenhetedik században ez a félelem kissé eltompult. Matematikai érvek segítségével a filozófusok bebizonyították, hogy van Isten, aki sok jót tett az emberekkel, és nem képes ártani az emberiségnek.
A felvilágosodás filozófusai nem tekintették a halált a földi bűnök megtorlásának. Feltételezték, hogy a haláltól és a pokoli gyötrelemtől nem kell tartani. És csak a XIX. Században tudta megfogalmazni Schopenhauer a "halál igazságának" problémáját. Azt kell mondanom, hogy véleménye gyökeresen megváltoztatta a halállal kapcsolatos európai elképzeléseket. Magát az életet nyilvánította a valótlanság igazi megtestesítőjének. De F. Nietzsche filozófus számára a halál a cselekvés valódi katalizátorává vált, ami arra késztette az embert, hogy megerőltesse minden létfontosságú erőjét. L. Sesztov magát a filozófiát a halálra való felkészülésnek nevezte, a híres Platónt idézve.
Ismeretes, hogy a huszadik század filozófiai iskolái a halált az idő fogalmával azonosították. A filozófusok szempontjából az ember csak némi külső szemlélő számára volt halandó, de önmagának nem. Ezt az egyszerű gondolatot most a relativizmus elve erősíti meg, amely a modern filozófiai és tudományos gondolkodásmódra jellemző.
