A puskapor használata fegyverek és ágyúk töltéseként arra késztette a feltalálókat, hogy elgondolkodjanak azon, hogy ez az anyag felhasználható-e az erődítmények megsemmisítésére. Az ilyen eszközök bevezetését kezdetben hátráltatta a távoli robbanást lehetővé tevő eszköz hiánya. Kiutat találtak a biztosítékkábel feltalálásával.
Hogyan jelent meg a biztosítékkábel?
Kezdetben primitív módszereket alkalmaztak a robbanóanyagok távoli robbantására, például pornyomokat raktak a töltetre. De ez a módszer nem volt hatékony, mivel nagyban függött a külső körülményektől. És szinte lehetetlen volt kiszámítani a robbanáshoz szükséges időt, mert a nyitott por változó sebességgel égett.
Ezt a problémát az angol tímár, William Bickford oldotta meg, olyan ember, akinek semmi köze nem volt a katonai ügyekhez. Azokon a helyeken, ahol élt és bőrrel kereskedett, rengeteg ércbánya volt. Bickfordnak nem egyszer kellett meghallgatnia a bányászok panaszait olyan megbízhatatlan kanócokkal kapcsolatban, amelyeket a bányákban a szikla aláásására használtak. A bányászatban gyakori volt a robbanóanyaggal való visszaélés okozta balesetek.
Egy nap Bickford meglátogatott egy kötelet készítő barátját. A cserző felhívta a figyelmet arra, hogy az erős kötelek sok, egymással összefonódó egyedi szálból állnak. És akkor felmerült benne a gondolat: biztonságos és megbízható kanóc létrehozásához a robbantáshoz puskaport kell önteni egy üreges kötélfonatba.
Bickford munkába állt. Sok kísérlet eredményeként létrejött egy kettős fonott zsinór. A rétegeket különböző irányokba tekerték. A zsinór tartalmának nedvességtől való védelme érdekében a feltaláló lakkot és speciális gyantát használt. Bickford a hagyományos ágyúport lecserélte egy hosszabb égési idővel rendelkező porra. Így jelent meg az első biztosíték típusú zsinór, amely nemcsak a bányaiparban, hanem a katonaságban is alkalmazást talált.
A biztosítékkábel második élettartama
Ezt követően a biztosítékkábelt többször javították. Ahelyett, hogy a zsinór végét gyufákkal világították volna meg, speciális biztonságos gyújtókat kezdtek használni. A kanóc meggyújtásához most elég volt a zsinórt meghúzni vagy a csapot meghúzni. Ily módon esős időben és erős szélben meg lehetett gyújtani a vezetéket. De a biztosítékok vize alatt sajnos még nem éghetett a vezeték.
A második világháború idején a hadmérnökök ezt a problémát is megoldották, ugyanakkor stabilabb égési sebességet értek el. Most robbantási munkákat lehetne végezni víz alatt, anélkül, hogy félnénk, hogy a legfontosabb pillanatban kialszik a biztosíték. A zsinór lezárása erőteljes lépés volt, bár ennek érdekében a feltalálóknak el kellett hagyniuk a fekete por alkalmazását, és a fonat számos mintáját ki kellett próbálniuk.
A modern katonai ügyekben és a bickfordok ipari robbantásakor a zsinórt, amelyet tűzvezetésnek hívnak, viszonylag ritkán használják. Olyan esetekben alkalmazzák, amikor a tökéletesebb elektromos tüzelési módszer nem megfelelő. Ma már a hagyományos biztosítékkábel működik a történeti filmekben.