Az iránytű rendkívül fontos szerepet játszott a navigáció fejlesztésében. Egyetlen hosszú hajóútra induló hajó sem nélkülözheti ezt az eszközt. A sok évszázaddal ezelőtt feltalált iránytű továbbra is rendszeresen szolgálja nemcsak a matrózokat, hanem a szárazföldi utazókat is, és nem szándékozik feladni pozícióit a korszerűbb navigációs eszközök támadása alatt.
Az iránytű az emberiség legnagyobb találmánya
Az iránytű létrehozása és széles körű megvalósítása nemcsak a földrajzi felfedezéseknek adott lendületet, hanem lehetővé tette az elektromos és mágneses mezők kapcsolatának jobb megértését is. Az iránytű használatának megkezdése után a tudományos ismeretek új ágai kezdtek megjelenni.
A mágneses tűvel ellátott iránytű az emberiség számára nemcsak a földgömb, hanem a fizikai világ egész sokféleségében kinyílt.
Az iránytű tulajdonságainak felfedezésében az elsőbbséget több nemzet vitatja: indiánok, arabok és kínaiak, olaszok és britek. Ma nagyon nehéz megbízhatóan meghatározni, hogy ki tartozik az iránytű találmányának becsületéhez. Sok következtetés csak a történészek, régészek és fizikusok által felvetett feltételezésekre vonatkozik. Sajnos sok olyan bizonyíték és dokumentum, amely rávilágíthat erre a kérdésre, nem maradt fenn, vagy torzított formában maradt fenn a mai napig.
Hol jelent meg először az iránytű?
Az egyik legelterjedtebb változat szerint az iránytűt Kínában körülbelül ötezer évvel ezelőtt találták ki ("Az asztrolábától a navigációs komplexumokig", V. Koryakin, A. Khrebtov, 1994). Az ércdarabokat, amelyeknek csodálatos tulajdonsága volt, hogy magukhoz vonzzák a kis fémtárgyakat, a kínaiak "szerető kőnek" vagy "az anya szeretetének kőjének" nevezték. Kína népe volt az első, aki észrevette a varázskő tulajdonságait. Ha hosszúkás tárgy alakú, és egy szálra akasztotta, akkor bizonyos pozíciót foglal el, egyik végét dél felé, a másikat észak felé mutatva.
Meglepő volt, hogy a helyzetéből elhajolt „nyíl” habozás után visszatért eredeti helyzetébe. A kínai krónikák arra utalnak, hogy a mágneses kő ezen tulajdonságát használták az utazók a sivatagban való mozgáskor a helyes helyzet meghatározásához, amikor a napfény és a csillagok nem voltak láthatók az égen.
Az első kínai iránytűt akkor használták, amikor a lakókocsik átmentek a Gobi-sivatagban.
Sokkal később a mágnest a navigációban kezdték használni. Kínai források szerint Kr. E. 5–4. Század körül a matrózok mágneses kővel dörzsölt és selyemfonalra függesztett fém tűt kezdtek használni. Meglepő, hogy akkoriban az iránytű nem érte el Indiát és Európát, mert akkor Kína és e régiók között már kialakult a tengeri kommunikáció. De az akkori görög írók nem említették az iránytűt.
Úgy gondolják, hogy az iránytű legkorábban Kr.e. 3. században érkezett Európába arab tengerészek révén, akik felszántották a Földközi-tenger vizeit. Egyes kutatók azonban nem zárják ki, hogy ezt a hasznos eszközt az európaiak találták ki újra, és önállóan fedezték fel a vékony szálra függesztett mágneses nyíl által keltett hatást.
