Az iránytű meglepően ősi találmány, annak kialakításának viszonylagos összetettsége ellenére. Feltehetően ezt a mechanizmust először az ókori Kínában hozták létre Kr.e. 3. században. Később kölcsönvették az arabok, akik révén ez az eszköz Európába került.
Az iránytű története az ókori Kínában
Kr. E. 3. században egy ősi kínai értekezésben egy Hen Fei-tzu nevű filozófus leírta a sonan eszköz eszközét, amely fordításban a "dél felelőse". Ez egy kisméretű kanál volt, magnetitből, meglehetősen masszív domború részből, fényesre csiszolva, vékony kis fogantyúval. A kanalat rézlemezre helyezték, szintén jól csiszolva, hogy ne legyen súrlódás. Ugyanakkor a fogantyúnak nem kellett volna érintenie a lemezt, az a levegőben maradt. A lapra a kardinális pontok jeleit alkalmazták, amelyek az ókori Kínában az állatöv jeleihez kapcsolódtak. A kanál domború része könnyen elfordult a tányéron, ha kissé megnyomta. A szár pedig ebben az esetben mindig dél felé mutatott.
A tudósok úgy vélik, hogy a mágnes nyílának alakját - egy kanalat - nem véletlenül választották, ez a Nagy Göncölöt, vagy "Mennyei Vödröt" szimbolizálta, ahogy az ókori kínaiak ezt a csillagképet nevezték. Ez az eszköz nem működött nagyon jól, mivel lehetetlen volt a lemezt és a kanalat ideális állapotba csiszolni, és a súrlódás hibákat okozott. Ezenkívül nehéz volt előállítani, mivel a magnetitet nehéz feldolgozni, nagyon törékeny anyag.
A XI. Században Kínában az iránytű több változatát hozták létre: vashal formájában úsztak egy edényben, vízzel, mágnesezett tűvel a hajtűben, és mások.
Az iránytű további története
A XII. Században az arabok kölcsönvették a kínai úszó iránytűt, bár egyes kutatók hajlamosak azt hinni, hogy az arabok voltak a találmány szerzői. A XIII. Században az iránytű Európába érkezett: először Olaszországba, amely után megjelent a spanyolok, a portugálok, a franciák között - azok a nemzetek, amelyeket a fejlett navigáció különböztetett meg. Ez a középkori iránytű úgy nézett ki, mint egy parafához rögzített és a vízbe süllyesztett mágneses tű.
A XIV. Században Joya olasz feltaláló pontosabb iránytű kialakítást készített: a nyíl függőleges helyzetben egy hajtűre került, egy tizenhat pontos tekercset erősítettek hozzá. A 17. században nőtt a pontok száma, és hogy a hajón való gördülés ne befolyásolja az iránytű pontosságát, kardántáblát szereltek fel.
Az iránytű az egyetlen navigációs eszköz, amely lehetővé tette az európai tengerészek számára, hogy a nyílt tengeren hajózzanak és hosszú utakra induljanak. Ez volt a lendület a nagy földrajzi felfedezésekhez. Ez az eszköz szerepet játszott a mágneses mezővel kapcsolatos elképzelések kidolgozásában, az elektromos és az elektromos kapcsolata kapcsán is, ami a modern fizika kialakulásához vezetett.
Később új típusú iránytű jelent meg - elektromágneses, girokompass, elektronikus.
